2010. augusztus 25., szerda

elmentél és magaddal vittél engem is. aki itt maradt nem hasonlít hozzám.

A világ leghétköznapibb dolgairól beszélnénk. Mosolyogva távoznál, és várnád, hogy pár nap múlva újra láss. Nem tudnál semmiről, és én megállapítanám, hogy minden rendben van. A lift ajtajában észrevennél egy buta könnycseppet a szememben, és azt mondanám, hogy csak ásítottam, mert unom a beszélgetést. Aztán bejönnék a szobámba, és telesírnék egy zsebkendőt, és arra gondolnék, ami volt, és aminek lennie kellett volna és ami nem lehetett.



nekem piszkosul tud fájni.
neki ezek szerint nem.


Nem akarok, csak felejteni. Néha úgy érezem, sikerült, aztán mégis tértek vissza az emlékek, részletek, mint a víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs hever. A beszélgetések, a hang, a nevetés, az érzés, hogy valaki a nyakamra teszi a kezét. Mert ez történik, amikor megpróbálsz elmenekülni a múlt elől: nemcsak, hogy felzárkózik, de le is hagy. Eltakarja a jövőt, a tájat, magát az eget..



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése