2012. május 5., szombat


Nem szokásom feladni a harcot, mindig a legvégső pillanatig próbálok kitartani. A történetem elmondásával is az a célom, hogy észrevegyék mások, milyen értékes az élet, hogy meglássák mi mindenért lehetünk hálások, és hogy megéri kitartani viharok között is. A legnagyobb hősök, történelmi alakok is ezt a hozzáállást követték,aki nem, az meg belebukott a nagyratörő terveibe,céljaiba. Hogy egy nagy dolgot valóra váltsunk, először is tudni kell nagy dologról álmodni, másodszor is pedig állhatatosságot kell kifejleszteni magunkban, hogy a kudarcok láttán se rendüljön meg az álmainkba vetett hitünk. Én így vetettem magam bele az életbe, ha fogalmazhatok így, majd a hegyek, amik az álmaim, sikereim,és legfőképpen a boldogságom közé akartak állni, még születésem előtt beékelődtek. Világra jönni egy családba, akik már egy autóbalesetben elvesztették egyetlen fiúkat is csoda volt, de hogy miért is mondom ezt? Vagy hogy miképpen tud a fejére állni az élete egy 11 éves gyereknek?
1987, nyara. Egy tragikus autóbaleset, Hollóháza. Ahogy egy mit sem sejtő család készült kirándulni, de céljukat nem érhették már el, mivel útközben az autó irányíthatatlanná vált és egy fára csavarodott. Az akkori szegényes előírásoknak köszönhetően a hátsó ülésen nem volt biztonsági öv. Egy kisfiú és szülei. Az érzés, amikor te túléled, de gyermeked a korházban életét veszti. Kinek a hibájából? Megválaszolatlan kérdések.
A tragédia feldolgozásával, férjeddel eldöntöd, hogy talán mégis jó lenne egy újabb kisbaba, enyhítené a fájdalmat. Sokadára se sikerül, felmerül a kérdés, hogy talán valami probléma lehet a fogantatással. Orvosról orvosra jársz, majd egyik a másik után közli veled, hogy a kémiai szerek, amikkel dolgozol nap, mint nap meddővé tettek. Hát akkor, temetkezzünk a munkába, hiszen nem marad más. De egyszer csak, mint egy varázslat –mi más- teherbe esel. Az életed teljesen megváltozik, értelmet kap, újra boldogság és remény költözik a családba. Egy kislány, majd másfél év után egy újabb. Csoda, vagy mondhatjuk Isteni gondviselésnek. Telnek, múlnak a napok, hónapok, évek. A családi kép tökéletesnek tűnik, egészen 2006-ig.Valami megváltozott- és már ezt elmondhatom saját emlékeimből, mint az egyik ’csodagyerek’. Mi mást kívánhattam volna, mint barátokat, sok játékot, családot, pénzt.
 11 éves fejjel mi más célja lehet egy kislánynak, mint a boldogság ? A múlt emléke nem homályosíthatja be ezt, persze a szomorúság mindig ott volt édesanyám arcán akárhányszor kilátogattunk a temetőbe. Nem mindennapi, hogy ilyen fiatalon valaki fejből tudja az irányt a sok hasonló nyughely között, nemde? –egyenesen,jobbra, majd egy kopottas sírnál a kút mellett lefordulsz ismét jobbra, végig a sírok között, ameddig megpillantasz egy kilenc évesen elhunyt kisfiút, aki szépen mosolyog vissza a síron lévő portréról. Évekre visszatekintve most,17 évesen más értelmet kap a temető látogatás, már nem csak a bátyámhoz látogatok ki.
2006, május 11. Lehet közhely, hogy az ember megérzi a bajt. Tisztán emlékszem, hogy aznap rosszul keltem, újabb nap, készülődtem az iskolába menethez. Az állandó napi rutin, bár mégis valami eltért a megszokottól. Édesapám, elbúcsúzás előtt, mikor léptem volna mi az ajtón, megkérdezte, hogy miért megyünk ilyen korán, maradjunk még. Azt tudni kell, hogy akkoriban nem volt túl jó viszonyunk. Őszintén szólva, az egész 2005-ben kezdődött, és nap alatt megváltozott minden, legalábbis nekem úgy tűnt, utólag kiderült,hogy csak nem láttam a dolgok mögé. Pszichiátriai beteg lett, korházban került, és elmondhatom, hogy az, akire felnéztem, és aki a mindenem volt, aznap idegenként köszönt vissza. Nem törődve édesapám megjegyzésével, a szokásos módon mentem iskolába, a szokásos barátokkal, a szokásos úton, időben. Majd amikor hazaértem, mint mindig már terveztem a délutánt –elmegyünk bandázni- mondtam. Beléptem a bejárati ajtón, és a szomszédunk fogadott, majd megpillantottam nagymamámat és anyát. Bentebb menve testvérem síró arcára lettem figyelmes. Ekkor mint egy hatalmas ütés belül valami elkezdett nagyon fájni, és a félelem töltött el. Miért van itt mindenki? Hol van apa ? Mondjátok, hol van? Elment kezelésre? – szegeztem a kérdéseket a többiekhez. Ekkor jött az a beszélgetés, amit tudtam, hogy miről fog szólni. Apa elment – szólt hozzám anya, majd sírva tört ki. –És mikor jön haza? – próbáltam megtartani magamban a reményt, hogy biztos még nem ért haza az orvostól, majd jött a gondolat,hogy talán elválnak a szüleim,csak én nem tudtam róla ?  - Nem jön vissza – hangzott a válasz – édesapád meghalt. 11 éves fejjel, a pár nap múlva esedékes szülinap lázában mit érezhettem?
 Egy világ dőlt össze bennem, de nem hirtelen, hanem lassan, darabonként, és minden egyes darab hatalmas fájdalmat hagyott maga után. Ez az nap mély  emlék bennem, egészen mostanáig. Csöngött a telefon, beleszóltam, és a barátnőm köszönt, majd szólt, hogy nemsokára jön.
 – Nem fog menni- mondtam, majd bőgni kezdtem.
- Mi történt? -kérdezte.
- Apa meghalt-elcsuklott a hangom – öngyilkos lett, leugrott a 10. emeletről.- Ebben a pillanatban értettem meg igazán, amit kimondtam. Nincs többé, nincs.
Hogy milyen érzés eltemetni az egyik szülődet, akinek az életedet köszönheted? Mit mondasz annak a rengeteg embernek, akik sajnálattal fordulnak feléd? Rád néznek, és arra gondolnak-, de fiatal.
Hogy mindezt miért mondom most el?
Nem a sajnálatot várom el, hanem azt, hogy meglássák az erőt a soraim mögött, amivel továbbléptem.
Minden hozzáállás kérdése. És én nem adtam fel. A nehézségek, és mindaz, amin keresztülmentem formált azzá, ami ma vagyok. Hirtelen fel kellett nőnöm, és elég értetté válnom ahhoz, hogy a történteket kellőképp kezelni tudjam. Fiatalon megtapasztaltam, hogy milyen igazán mélyen lenni, majd azt, hogy van felfelé. Én nem törődtem bele a depresszióba, nem maradtam mélyen. Boldog vagyok, életvidám, céljaim vannak. És aki ismeri a célt, az megtalálja az utat. 








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése